A közelmúltban egy kiemelkedő hasonlóságra lettem figyelmes. Két bűvész két megvehető trükkje kísértetiesen hasonlít egymásra. Ez a szokásos "ki találta fel előbb" vagy "ki lopott kitől" viták mellett egy egyedi lehetőséget ad számomra. Mivel a metódus mindkét esetben ugyanaz (illetve közel ugyanaz, de a különbség ez esetben jelentéktelen). A trükköt félretéve alkalmam nyílik arra, hogy magát az előadót elemezzem mélységében. Ha minden terv szerint halad akkor az elemzés végére láttatni tudom, hogy egyes előadói stílusok miért nem sikeresek másokkal szemben a mai felgyorsult világban.

Az első videó: 

Yves Doumergue: Ripped and Restored 

 

A videó elején hallható zene illetve grafikai megjelenés Meir Yedid cégének sajátja, így azt most nem érdemes tárgyalni. Legyen elég annyi, hogy léteznek messze-messze magasabb színvonalúak. Ami utána következik, viszont már az előadóra tartozik. A szürke háttér előtti szürke zakós, szemüveges fiatalember elsőre nem vált ki komolyabb érzelmeket, és sajnos ez a trükk további részére is áll. 

SOHA, de soha, semmilyen körülmények közt egy bűvész se használja azt a szót, hogy puzzle (azaz rejtvény). Ken Weber ezt a misztikus szórakoztatás (mentalizmus és bűvészet) legalacsonyabb szintjének nevezi. Nem tartom jó öletnek már a videó elején ennyire alul-pozicionálni magunkat. Ezzel az előadó gyakorlatilag már a trükk elején kijelenti, hogy amit láthatunk, még a szemfényvesztés kategóriába sem illeszthető. Mintha bűvészként egy ördöglakatot adnánk valakinek, és ő azt nem tudja kinyitni. Visszakérve tőle a lakatot, sikeresen kinyitjuk, majd várjuk a tapsvihart. Attól, hogy valaki elrejti a trükk végrehajtásának metodikáját, még nem lesz jó bűvész. Ehhez sokkal többre van szükség, de erről a későbbi posztokban úgyis részletesen lesz szó.

Vissza a videóhoz. Az előadó mozdulatai meglehetősen elnagyoltak és durvák. Annak ellenére, hogy nem tudjuk mit csinál, még sejthetjük, hogy mely mozdulatok takarnak valamilyen titkos fogást. Magyarul: emberünk sokat mutyizik. A trükk viszonylag döcögősen indul, utána a tépés rendben van. (Talán ez az a rész, amit nem lehet elrontani a rutinban.) Az első két darab összeillesztésénél elég durvák a mozdulatok, de egyenlőre működik. A harmadik rész... egyszerűen borzasztó. A mozdulatok természetellenesek, nem folynak egyikből a másikba. A fújás, mint meggyőzés nem éri el a kívánt hatást. A negyedik kártya-darab visszahelyezése sem hoz semmi meglepetést, ismételt elnagyolt mozdulatok után visszakapjuk az egyszer már széttépett kártyát. 

A második videó:

Daniel Garcia: Torn

Nézzük a nindzsamester bemutatóját. A kezdő felvezető zene és a színes háttér meghatározza a videó alaphangulatát. Graffitik és menő hip hop alapok arról tanúskodnak, hogy ez a videó menő akar lenni. Lássuk sikerül-e neki.

A kártya bemutatása és a tépés közt semmi akadozás, tökéletesen folynak a mozdulatok egymásba. Egyedül a tépés második fázisában lehet észrevenni némi akadozást, de ez semmit sem von le a trükk élvezetéből. Az összeillesztés első lépése fantasztikus. Ehhez képest..... [Ezen a ponton megakadtam. Nem tudtam mit írni. Egyszerűen gyönyörű. A végrehajtás teljes ismeretében is le vagyok nyűgözve.] A harmadik fázis a rutin csúcspontja. Ilyenkor ugyanis egy olyan képet láthatunk, amelyet sok effajta trükkben nem. Az összerakott kártya ugyanis egy vastag szárú L alakot formáz. Ahogy végighúzza az ujját a kártya szélén, ahogy óvatosan, finoman ráfúj a kártyára; mind arról tanúskodnak, hogy előadónk kellően jártas egy bűvész-mutatvány előadásában. Ezek azok az apróságok, amelyek megkülönböztetik a jó előadót a közepes előadótól és a közepes előadók, mintha szándékosan ügyet sem vetnének az ilyen nüanszokra. 

Jön a negyedik darab, helyretesz, szemüveg levesz, extrémsportos-pankrátoros ámerikai-menőn belebámul a kamerába, snitt...

Egy nagyon fontos elemről még nem ejtettem szót: kamerahasználat. A mai piacon megtalálható trükkök bemutatóinak jelentős részét ezért kritizálják. Nem látunk összefüggő lejátszást, csak homályosan villózó fényeket és valakit, aki meggyőz minket arról, hogy ez a leghatalmasabb mutatvány, ami valaha létezett és pusztán 24.95-öt és postaköltséget kell fizetnünk érte. A TNR  (ez a széttépett, majd újra összeillesztett kártya angol kezdőbetűinek rövidítése) hatások ebben a tekintetben kiemelt szerepet élveznek. 

Lehetséges ugyanis az, hogy valaki vágás közben kelléket, azaz kártyát cserél. Anno David Copperfield Torn Asunderjét is elsősorban ez a kritika érte. Yves Doumergue lejátszása ezért sem szerencsés, hiszen a közeli, illetve a teljes alakos képek folyamatosan váltakoznak, ezzel kifejezetten szaggatottá téve az amúgy sem zökkenőmentes lejátszást. 

Danny Garcia videója talán ebben a tekintetben érdemli a dícsérő szavakat leginkább. A vágás-nélküli halszemoptikás felvétel kreatív megoldásokat tesz lehetővé. A néző úgy érezheti, mintha az orra előtt történne a kártya összeillesztése. Ezt kihasználva az előadó sem a megszokott videó-bűvész kliséket alkalmazza, hanem a hétköznapi előadások folytán is alkalmazott meggyőzési elemeket és figyelem-elterelő módszereket. (Ezekről is lesz szó később.)

Levonhatjuk a következtetést (amire minden bizonnyal már a kedves olvasó könnyedén rájött szavaim alapján), mely szerint e két videó közül a második messze felülmúlja az elsőt. 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://buvesz-szemfenyveszto.blog.hu/api/trackback/id/tr82194344

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.