Íme, elérkezett ez is: a hatodik poszt. E diabolikus szám jegyében nem is adhatnék nektek mást, mint az embert, aki sátánnak maszkírozva reklámozta egyik televízió műsorát, és ha a pokolba nem is, de Marokkóba bárkit elrepít. Ő nem más, mint Derren Brown.

Miért választottam ezt a videót?

Először is, még a videó elején Derren a következő trükköt egyfajta ars poeticaként vetíti előre. A bűvészet nem természetfeletti erők bizonyításáról szól, hanem egy olyan útról, ahol a néző elméjét egy picit pörögni visszük - legalábbis Brown úr szerint. Számomra ez a megfogalmazás zseniális. Minden eszközt bevetve igyekszünk olyan hatásokat kiváltani, amelyeket csak bizonyos természetfeletti létezésével lehetne "racionálisan" magyarázni, mégis az előadó ezek létezését cáfolja. Ez azért is egy érdekes lépés, mert megszokott esetben a racionális magyarázatok kizárásával éri el az előadó a "természet-feletti" hatást.

Derren módszere meglehetősen kétélű fegyver. Egyrészt, ugye bevezeti, hogy ő pusztán trükköket mutat be. Saját magunk alul-pozicionálása általában nem vezet jó eredményre, ahogy ezt már Ken Weber is leírta. A "trükk" és egyéb lekicsinylő szavakat mielőbb törölni kell szótárunkból. Másodsorban viszont, a meggyőzésnek olyan kifinomult módszereit alkalmazza párhuzamosan, és megfelelő harmóniában, hogy csak azt tudjuk hinni, hogy itt valamilyen "természet-felettinek" is szerepet kell játszania. Szerencsére Mr. Brown van olyan jó előadó, hogy nem ejt sebet saját magán.

Kifejezetten fontos számomra a beszélgetés, amelyet a videó elején hallhatunk. Ebben egy olyan mondat hangzik el, amely kifejezetten kedves szívemnek. "[...] A varázslat a gyökerek bosszúja, a figyelmen kívül hagyott és reménytelen gyereké. [...]" Valahogy soha nem értettem, hogy miért nyugtat meg az, ha egy fogást órákon keresztül gyakorlok, vagy ha egy flörissel heteken keresztül szenvedek. A körülöttem lévő emberek meg elfogadták, hogy ilyen vagyok. (A speciális személyiségtípusra, amely szerintem a jó bűvész sajátja, később még részletesebben is kitérek)

Nézzük végre magát a rutint. Gondolom sokan tudják Derrenről, hogy a hipnózis egyik mestere, és szemben a hagyományos színpadi hipnózissal, egyéb, sokkal burkoltabb technikákat is alkalmaz. Már az instrukcióknál kitűnhet, hogy több szinten építkezik. Egyszerre instruál, kivon egy kártyát a lehetségesek közül, és tereli úgy a nézőt, hogy minden az előre kijelölt mederben haladjon. A szöveg megírása itt kiemelt jelentőséget kap. (Már mikor ne lenne fontos a szöveget előre megírni, kedves bejegyzést író??)

A már fent említettek alapján Derren a mutatványt a "mutatok egy trükköt" kategóriába sorolja, így már valamilyen prekoncepciót kiváltva a kártyabűvészetben valamilyen szinten jártas Stephen Fry fejében. A rutin erőssége, hogy pont ezzel a prekoncepcióval megy szembe, ugyanis a rutin első felében nincsenek fogások. (Na jó, egyetlen apróságot leszámítva) így a néző kártyáját megmondani tényleg lehetetlennek tűnik. Egy igazi mentál-csodára van szükségünk. És a csoda el is érkezik a káró király személyében.

A rutin második fele szintén kiemelkedően jó. A hagyományosan felfogott tension&relaxation párost (Nem izgulni, erről lenni később sok-sok posztok) kiemelten érvényesíti az előadó. Derren rágyújt, Stephen hátradől, első érzésre vége van a rutinnak. DE!! most jön a ráadás.. nincs káró király a pakliban. Ez csak a képzelet szülötte, ugyanis a szóban forgó kártya ott lóg a szájában, cigaretta alakúra csavarva, így mérve "végső csapást" a már amúgy is lenyűgözött nézőre.

Úgy gondolom, annak ellenére, hogy sokan szeretnék, mégsem lehet a rutint beskatulyázni a "mentál" kategóriába. 

Akkor mégis, mi ez? A válasz négy szó: Magic at its best. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.