Íme, elérkezett ez is: a hatodik poszt. E diabolikus szám jegyében nem is adhatnék nektek mást, mint az embert, aki sátánnak maszkírozva reklámozta egyik televízió műsorát, és ha a pokolba nem is, de Marokkóba bárkit elrepít. Ő nem más, mint Derren Brown.

Miért választottam ezt a videót?

Először is, még a videó elején Derren a következő trükköt egyfajta ars poeticaként vetíti előre. A bűvészet nem természetfeletti erők bizonyításáról szól, hanem egy olyan útról, ahol a néző elméjét egy picit pörögni visszük - legalábbis Brown úr szerint. Számomra ez a megfogalmazás zseniális. Minden eszközt bevetve igyekszünk olyan hatásokat kiváltani, amelyeket csak bizonyos természetfeletti létezésével lehetne "racionálisan" magyarázni, mégis az előadó ezek létezését cáfolja. Ez azért is egy érdekes lépés, mert megszokott esetben a racionális magyarázatok kizárásával éri el az előadó a "természet-feletti" hatást.

Derren módszere meglehetősen kétélű fegyver. Egyrészt, ugye bevezeti, hogy ő pusztán trükköket mutat be. Saját magunk alul-pozicionálása általában nem vezet jó eredményre, ahogy ezt már Ken Weber is leírta. A "trükk" és egyéb lekicsinylő szavakat mielőbb törölni kell szótárunkból. Másodsorban viszont, a meggyőzésnek olyan kifinomult módszereit alkalmazza párhuzamosan, és megfelelő harmóniában, hogy csak azt tudjuk hinni, hogy itt valamilyen "természet-felettinek" is szerepet kell játszania. Szerencsére Mr. Brown van olyan jó előadó, hogy nem ejt sebet saját magán.

Kifejezetten fontos számomra a beszélgetés, amelyet a videó elején hallhatunk. Ebben egy olyan mondat hangzik el, amely kifejezetten kedves szívemnek. "[...] A varázslat a gyökerek bosszúja, a figyelmen kívül hagyott és reménytelen gyereké. [...]" Valahogy soha nem értettem, hogy miért nyugtat meg az, ha egy fogást órákon keresztül gyakorlok, vagy ha egy flörissel heteken keresztül szenvedek. A körülöttem lévő emberek meg elfogadták, hogy ilyen vagyok. (A speciális személyiségtípusra, amely szerintem a jó bűvész sajátja, később még részletesebben is kitérek)

Nézzük végre magát a rutint. Gondolom sokan tudják Derrenről, hogy a hipnózis egyik mestere, és szemben a hagyományos színpadi hipnózissal, egyéb, sokkal burkoltabb technikákat is alkalmaz. Már az instrukcióknál kitűnhet, hogy több szinten építkezik. Egyszerre instruál, kivon egy kártyát a lehetségesek közül, és tereli úgy a nézőt, hogy minden az előre kijelölt mederben haladjon. A szöveg megírása itt kiemelt jelentőséget kap. (Már mikor ne lenne fontos a szöveget előre megírni, kedves bejegyzést író??)

A már fent említettek alapján Derren a mutatványt a "mutatok egy trükköt" kategóriába sorolja, így már valamilyen prekoncepciót kiváltva a kártyabűvészetben valamilyen szinten jártas Stephen Fry fejében. A rutin erőssége, hogy pont ezzel a prekoncepcióval megy szembe, ugyanis a rutin első felében nincsenek fogások. (Na jó, egyetlen apróságot leszámítva) így a néző kártyáját megmondani tényleg lehetetlennek tűnik. Egy igazi mentál-csodára van szükségünk. És a csoda el is érkezik a káró király személyében.

A rutin második fele szintén kiemelkedően jó. A hagyományosan felfogott tension&relaxation párost (Nem izgulni, erről lenni később sok-sok posztok) kiemelten érvényesíti az előadó. Derren rágyújt, Stephen hátradől, első érzésre vége van a rutinnak. DE!! most jön a ráadás.. nincs káró király a pakliban. Ez csak a képzelet szülötte, ugyanis a szóban forgó kártya ott lóg a szájában, cigaretta alakúra csavarva, így mérve "végső csapást" a már amúgy is lenyűgözött nézőre.

Úgy gondolom, annak ellenére, hogy sokan szeretnék, mégsem lehet a rutint beskatulyázni a "mentál" kategóriába. 

Akkor mégis, mi ez? A válasz négy szó: Magic at its best. 

Miért kell ilyet írni egy bűvészetről szóló blogba? Miért nem lehet rendes bejegyzéseket írni, amik trükkökről szólnak? Mégis, mit keresek ezen az oldalon? - Joggal teheti fel magának ezeket a kérdéseket kedves olvasó, és igyekszem, ha ebben a posztban nem is, de a későbbiekben mindenképpen megválaszolni e kérdéseket.

Mi, mint bűvészek szeretnénk meghaladni a hétköznapi élet lehetőségeit. Olyan dolgokat igyekszünk bevonni előadó-művészetünkbe, amelyek, ha tetszik, meghaladják a hétköznapiságot. Képesek lehetünk arra, hogy egy citromot vegyünk elő cipőnkből, hogy később abból vegyük ki a néző választott kártyájának valamely szeletét. Képesek lehetünk továbbá széttépett papírpénzt újra egésszé varázsolni, vagy a dobozban brutálisan kettéfűrészelt nőt ismét épségben összerakni. Mi ez, ha nem a realitás meghaladása?

Nézzük, hogy az interneten barangolva milyen definíciókkal találkozhatunk:

Szürrealizmus:

Az álom nélkülözhetetlen a valóság megragadásához. Legmagasabb rendű alkotói módszer a képzelet és képzelőerő. Új módszerek: automatikus írás: álmok, szabad asszociációk spontán, a tudat kontrolljának kizárásával történő rögzítése.

A képi ábrázolás tekintetében a szürrealizmus nem egységes stílus; laza esztétikai elvei naturalisztikusan megjelenített, ám látomásosan abszurd tematikájú műveket éppúgy megengednek mint nonfiguratív kompozíciókat.

http://www.sze.hu/muvtori/belso/stilusok/modern/modern35.htm

------

[...] A lélek mélységeinek feltárásában és a formák merész átalakításában még az expresszionizmusnál is messzebb ment el a szürrealizmus.[...] A szürrealizmus ugyanis tudat alatti sejtelmek kifejezésére törekvő művészeti irányzat. Az ilyen szobrokban ne tárgyi hasonlóságot keressünk, hanem asszociációkat sugalló hatásokat.

http://www.sulinet.hu/tart/fncikk/Kda/0/5321/izmusok.htm

Szürrealizmus

A szürrealizmus Franciaországban, az 1920-as években született. Fő teoretikusának, Bretonnak a szavaival, az volt a célja, hogy “feloldja az álom és a valóság között korábban feltételezett ellentmondást”. A megszokott kerékvágásból kizökkentő, illogikus jeleneteket festettek fotografikus pontossággal, furcsa teremtményeket alkottak mindennapi tárgyak gyűjteményeiből, valamint új festészeti technikákat találtak ki, amelyek hagyták, hogy a tudattalan kibontakozzon. A figuratív szürrealista képek egy elidegenedett világot ábrázolnak, amelynek képzetei az álomszerű nyugalomtól a lidércnyomásig váltakoznak.

A továbbiakban bizonyos szürrealista művészekkel vagy műalkotásokkal részletesen is igyekszem foglalkozni. Úgy gondolom, hogy egy bűvésznek szüksége van arra is, hogy ne csak a bűvészet világából, hanem egyéb művészeti irányzatokból merítsen erőt, és töltse újra magát és eszköztárát. A szürrealizmus erre kifejezetten alkalmasnak látszik, hiszen olyan dolgokra igyekszik rádöbbenteni a hétköznap emberét, amelyekkel maga sincs tisztában, annak ellenére, hogy nap, mint nap találkozik velük.

[folyt. köv.]

A következő cím alatt olyan rovatot szeretnék indítani, ahol kedvenc előadóimat, vagy kedvenc rutinjaimat mutatom be nektek videó formájában. A kiválasztás módja teljesen szubjektív, de azért igyekszem a fényesebb gyöngyszemeket szelektálni a bűvészet történelméből. Íme az első:

Tommy Wonder - Cups and balls

A pohár-golyó játék egyike a legősibb mutatványoknak. A pletykák szerint Harry Houdini egyenesen azt állította, hogy nem valódi bűvész az, aki nem tudja megfelelően bemutatni; ezen tehát le lehet mérni a bűvész alkalmasságát és előadói képességét. 

Tommy Wonder lejátszása meglehetősen különbözik a hagyományos lejátszásoktól. Nincs "varázspálca", három helyett csak két poharat, és a megszokott pici labdák helyett nagy narancssárga pom-pomokat használ, hogy még a hátsó sorban ülők is megfelelő képet kapjanak arról, mi is történik az előadó kezében. 

Magáról az előadásmódról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Itt már a megszokott kézügyességi megoldások helyett az elsődleges szerepet a mozdulatok megkomponáltsága veszi át. A rutin kiemelt iskolapéldája annak, hogy nem pusztán figyelem elterelés lehetséges ("Hé, az ott nem valami celeb a hátad mögött?") hanem megfelelő mozdulatokkal, testhelyzettel tökéletesen lehet irányítani a figyelmet. Így már nem is lesz szükség arra, hogy a bűvész a poharakat kivigye a néző látómezőjéből, hanem a néző lesz az, aki jelentőséget nem tulajdonítva fogja a figyelmét a pohárról a golyóra irányítani menet közben. Ez viszont csak a tökéletesen megkomponált beszéd és mozdulatsor esetén lehetséges. 

Tommy Wonder pohár-golyó játéka egyike a lehető legszebb lejátszásoknak, amikkel valaha is találkozhatunk. Bűvészet mesterfokon, vagy még annál is feljebb. 

Bűvészekre általában jellemző, hogy nem nagyon foglalkoznak olyan dolgokkal, ami nem köthető direkt módon a bűvészethez. A DVD generáció további hátránya, hogy nem olvasunk. A tanulási folyamatunk teljesen átalakult, és elsődleges eszköznek a különböző videókat tekintjük, a többit pedig igyekszünk figyelmen kívül hagyni. Ezt a tendenciát szeretném felrúgni, és ennek érdekében rovatot is indítok. 

Mégis mit adhat egy bűvésznek a címben szereplő könyv? Részlet a hátsó borítón lévő ajánlóból: 

 Aki a társas intelligencia különleges képességével rendelkezik, olvasni tud a másik ember gondolataiban, belelát a lelkébe, szívébe, együtt érez vele. Megismeri az adás örömét, és ezzel örömet szerezhet másoknak is. Ahogy az olvasót is örömmel tölti el e könyv olvasása, különösen, amikor a lertakban ráismer azokra a hétköznapi helyzetekre, amikkel oly gyakran szembesül, ám ritkán tudatosít.

Úgy gondolom, nem kell mentalistának lennünk, hogy kitaláljuk: ez a könyv tényleg hasznos lehet egy bűvész számára. Olyan készségeket sajátíthatunk el belőle, amit nem csak a színpadon, hanem azon kívül is alkalmazhatunk az előadásunk fejlesztéséhez. A könyv számos példán keresztül igyekszik érzékenyebbé tenni az olvasót a társas külvilágra. Képesek leszünk előadás előtt illetve alatta monitorozni a nézőinket, és ennek megfelelően képesek lehetünk arra, hogy menet közben változtassunk előadói stílusunkon. Úgy gondolom, számos külföldi és hazai előadó nem rendelkezik ezekkel a képességekkel, nem úgy viselkednek a kiválasztott nézőkkel, ahogy az elvárható lenne tőlük. 

Eközben persze érvelési készségeinket és szókészletünket is pozitívan fejleszti. Több olvasással remélhetőleg elkerülhetőek lennének a szóismétlések (Ugye, kedves bejegyzést író, ezekre is oda kell figyelni ám!), illetve a színvonaltalan előadásmód és a rossz, legtöbb esetben meg sem írt szövegkönyv. 

http://www.pszichologia.hu/konyv/?id=72

http://www.nyitottkonyv.hu/konyveink/konyv/53/Tarsas_intelligencia

A közelmúltban egy kiemelkedő hasonlóságra lettem figyelmes. Két bűvész két megvehető trükkje kísértetiesen hasonlít egymásra. Ez a szokásos "ki találta fel előbb" vagy "ki lopott kitől" viták mellett egy egyedi lehetőséget ad számomra. Mivel a metódus mindkét esetben ugyanaz (illetve közel ugyanaz, de a különbség ez esetben jelentéktelen). A trükköt félretéve alkalmam nyílik arra, hogy magát az előadót elemezzem mélységében. Ha minden terv szerint halad akkor az elemzés végére láttatni tudom, hogy egyes előadói stílusok miért nem sikeresek másokkal szemben a mai felgyorsult világban.

Az első videó: 

Yves Doumergue: Ripped and Restored 

A videó elején hallható zene illetve grafikai megjelenés Meir Yedid cégének sajátja, így azt most nem érdemes tárgyalni. Legyen elég annyi, hogy léteznek messze-messze magasabb színvonalúak. Ami utána következik, viszont már az előadóra tartozik. A szürke háttér előtti szürke zakós, szemüveges fiatalember elsőre nem vált ki komolyabb érzelmeket, és sajnos ez a trükk további részére is áll. 

SOHA, de soha, semmilyen körülmények közt egy bűvész se használja azt a szót, hogy puzzle (azaz rejtvény). Ken Weber ezt a misztikus szórakoztatás (mentalizmus és bűvészet) legalacsonyabb szintjének nevezi. Nem tartom jó öletnek már a videó elején ennyire alul-pozicionálni magunkat. Ezzel az előadó gyakorlatilag már a trükk elején kijelenti, hogy amit láthatunk, még a szemfényvesztés kategóriába sem illeszthető. Mintha bűvészként egy ördöglakatot adnánk valakinek, és ő azt nem tudja kinyitni. Visszakérve tőle a lakatot, sikeresen kinyitjuk, majd várjuk a tapsvihart. Attól, hogy valaki elrejti a trükk végrehajtásának metodikáját, még nem lesz jó bűvész. Ehhez sokkal többre van szükség, de erről a későbbi posztokban úgyis részletesen lesz szó.

Vissza a videóhoz. Az előadó mozdulatai meglehetősen elnagyoltak és durvák. Annak ellenére, hogy nem tudjuk mit csinál, még sejthetjük, hogy mely mozdulatok takarnak valamilyen titkos fogást. Magyarul: emberünk sokat mutyizik. A trükk viszonylag döcögősen indul, utána a tépés rendben van. (Talán ez az a rész, amit nem lehet elrontani a rutinban.) Az első két darab összeillesztésénél elég durvák a mozdulatok, de egyenlőre működik. A harmadik rész... egyszerűen borzasztó. A mozdulatok természetellenesek, nem folynak egyikből a másikba. A fújás, mint meggyőzés nem éri el a kívánt hatást. A negyedik kártya-darab visszahelyezése sem hoz semmi meglepetést, ismételt elnagyolt mozdulatok után visszakapjuk az egyszer már széttépett kártyát. 

A második videó:

Daniel Garcia: Torn

Nézzük a nindzsamester bemutatóját. A kezdő felvezető zene és a színes háttér meghatározza a videó alaphangulatát. Graffitik és menő hip hop alapok arról tanúskodnak, hogy ez a videó menő akar lenni. Lássuk sikerül-e neki.

A kártya bemutatása és a tépés közt semmi akadozás, tökéletesen folynak a mozdulatok egymásba. Egyedül a tépés második fázisában lehet észrevenni némi akadozást, de ez semmit sem von le a trükk élvezetéből. Az összeillesztés első lépése fantasztikus. Ehhez képest..... [Ezen a ponton megakadtam. Nem tudtam mit írni. Egyszerűen gyönyörű. A végrehajtás teljes ismeretében is le vagyok nyűgözve.] A harmadik fázis a rutin csúcspontja. Ilyenkor ugyanis egy olyan képet láthatunk, amelyet sok effajta trükkben nem. Az összerakott kártya ugyanis egy vastag szárú L alakot formáz. Ahogy végighúzza az ujját a kártya szélén, ahogy óvatosan, finoman ráfúj a kártyára; mind arról tanúskodnak, hogy előadónk kellően jártas egy bűvész-mutatvány előadásában. Ezek azok az apróságok, amelyek megkülönböztetik a jó előadót a közepes előadótól és a közepes előadók, mintha szándékosan ügyet sem vetnének az ilyen nüanszokra. 

Jön a negyedik darab, helyretesz, szemüveg levesz, extrémsportos-pankrátoros ámerikai-menőn belebámul a kamerába, snitt...

Egy nagyon fontos elemről még nem ejtettem szót: kamerahasználat. A mai piacon megtalálható trükkök bemutatóinak jelentős részét ezért kritizálják. Nem látunk összefüggő lejátszást, csak homályosan villózó fényeket és valakit, aki meggyőz minket arról, hogy ez a leghatalmasabb mutatvány, ami valaha létezett és pusztán 24.95-öt és postaköltséget kell fizetnünk érte. A TNR  (ez a széttépett, majd újra összeillesztett kártya angol kezdőbetűinek rövidítése) hatások ebben a tekintetben kiemelt szerepet élveznek. 

Lehetséges ugyanis az, hogy valaki vágás közben kelléket, azaz kártyát cserél. Anno David Copperfield Torn Asunderjét is elsősorban ez a kritika érte. Yves Doumergue lejátszása ezért sem szerencsés, hiszen a közeli, illetve a teljes alakos képek folyamatosan váltakoznak, ezzel kifejezetten szaggatottá téve az amúgy sem zökkenőmentes lejátszást. 

Danny Garcia videója talán ebben a tekintetben érdemli a dícsérő szavakat leginkább. A vágás-nélküli halszemoptikás felvétel kreatív megoldásokat tesz lehetővé. A néző úgy érezheti, mintha az orra előtt történne a kártya összeillesztése. Ezt kihasználva az előadó sem a megszokott videó-bűvész kliséket alkalmazza, hanem a hétköznapi előadások folytán is alkalmazott meggyőzési elemeket és figyelem-elterelő módszereket. (Ezekről is lesz szó később.)

Levonhatjuk a következtetést (amire minden bizonnyal már a kedves olvasó könnyedén rájött szavaim alapján), mely szerint e két videó közül a második messze felülmúlja az elsőt. 

Kedves Világ!

Isten hozott a blogomban. Manapság mindenki blogot ír. Így teszek én is. Eszembe jut Hank Moody első posztja, és ott a kiemelt négybetűs szó. Valahogy így érzek én is most.  

Egy dolgot a kezdet kezdetén tisztázni kell. Ez az én blogom, olyan dolgokat írok ide, amiket máshol nem tudok megosztani. Elsősorban azért, mert ide valóak. Legyen szó bármiféle bűvészkedésről. És senki se gyártson különböző összeesküvés-elméleteket. 

Addig is megosztom veletek első videómat, melyet a télen készítettem a webkamerám segítségével.